Neked! Ez pont neked szól! Ne úgy olvasd, hogy de szép idézet és de jól hangzik... Ez egy üzenet most neked! Hidd el!
...erőnk minden mértéket meghalad.
Nem attól kell félnünk leginkább, hogy a kihívásoknak nem tudunk megfeleni. Félnünk attól kell leginkább, hogy erőnk minden mértéket meghalad.
A bennünk égő fény ok a félelemre, nem a bennünk rejlő sötétség. Ne kérdezd, hogyan merészelhetünk nagyszerűek, kiválóak, másokat magukkal ragadni tudók lenni...
De kérdezd: hogyan merészelhetünk mindez nem lenni?
ISTEN gyermeke vagy!
Ha magad meghúzod, a világ javát nem szolgálod.
Ha magad meghúzod, másoknak helyet adva, hogy melletted biztosabbnak érezzék magukat - ez nem alázat és nem erény.
Arra születtünk, hogy Isten sugározzék a világba, a bennünk lakó Teremtő.
Ő nem néhányunkba költözött, minden emberben benne él. Ha ragyog belőled a kapott fény, akkor majd elkezd az másokból is sugározni. S Te ezt megláthatod!
Ha megszabadultunk félelmeinktől, másokat már jelenlétünk maga felszabadít...
Pánik hangulat. Egy gyerek sír az édesanyja kezében. Egy férj épp elbúcsúzik a mentőcsónakba szálló feleségétől. Nászutasok. Sírnak mindeketten.
Mr. Andrews a hajó tervezője, csak ül. Kortyolgatja jól behűtött Brandy-jét. Nem menekül Ő már sehova.
A vonós négyes az utolsó dalba kezd. Utolsó, tudják mindannyian.
És Te hallod, látod mindezt. Egyedül vagy. Nincs kitől elbúcsúznod. Nincs kit átölelned. Besegíted az édesanyát, majd a gyermekét a mentőcsónakba. Egy folytott hangon kiadott: -Köszönöm- a válasz. Talán ez volt az utolsó jó cselekedet az életedben.
Látod, hogy rohamosan fogynak a helyek a csónakokban. Egyre kevesebb csónak, egyre több ember. Nincs sok esélyed. Talán, ha előre nyomulnál... Talán, ha egy kis pénzt adnál a csörlőt kezelő fiúnak, hogy szorítson neked helyet...
De nem. Elkezdessz hátrálni. A hátad a falhoz ér. Behunyod a szemed. Megszólítod azt, akivel már túl régen nem beszéltél. Valamiért nyugodt vagy. A közeledben hallod, ahogy egy békés hang ezeket mondja:
Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.
Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az Ő nevéért.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy, a Te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.
Nyugalom. Csak ezt érzed. És akkor gyengéden átölel az Isten...
18 éves 5 hónapos és 25 napos vagyok. A törvény előtt felnőtt nő. A szüleim számára pedig csupán egy kislány, aki elakar szökni otthonról.
De kis is vagyok én valójában???
18 évem alatt végig egy burokban éltem. Kis vidéki falu, ahol gyakorlatilag mindenem megvolt. Család, barátok, gyülekezet. Egy lépcsőfokkal fentebb léptem. Gimi. Egy városban tanultam, de még mindig faluban éltem. Egész életemben éreztem a burok néhol védelmező, néhol már-már folytogató hatását. És most Én szánt szándékkal kiakarom lyukasztani ezt a léggömböt! Elakarom hagyni a házat, ahol 18 évig éltem. Elakarom hagyni a falut, ahol szinte mindenki ismer. Elakarom hagyni az országot, ami otthont, családot, szabadságot biztosított számomra. Hűtlen vagyok? Hálátlan? Felelősségtelen?
Mert szinte mindenkitől ezt kapom. Hűtlenség az, hogy szeretnék egy kicsit egyedül élni? Hálátlanság az, ha a saját lábamra szeretnék állni? Felelőtlenség az, ha saját magam szeretném megkeresni a pénzemet?
Tudom, hogy egy szülőnek és egy testvérnek soha nem könnyű elengedni a gyerek/kistestvér kezét. Főleg, hogy soha nem voltam még távol otthonról 1 hétnél tovább. De ennek is elkellett jönnie egyszer.
De ez a folyamat nekem sem könnyű. Nem könnyű látni magamon, hogy milyen nagy hatással vannak rám. Láni, hogy annyira édesanyám szoknyája mellett éltem, hogy 18 évem alatt pár napja volt az első teljesen egyedüli vonatozásom. Megdöbbentő. De az még inkább, hogy ők ezt teljesen természetesnek gondolják!
Azt hiszem erre az angliai útra most mindannyiunknak nagy szükségünk van. Nekik, hogy egy kicsit észre vegyék, hogy nem vagyok már 10 éves és egyedül is képes vagyok felülni a vonatra és utazni rajta. Nekem pedig, hogy megtapasztaljam milyen is élet. Milyen is a lufimon kívül érezni a friss levegő illatát.
Életem első blogja. Gyorsan született, nem nagy fájdalmakkal. Nálam ez ritka eset. Ha valami újba és teljesen váratlan dologba fogok bele, az általában valakinek fájni szokott. Most lehet, hogy neked fáj Kedves olvasó.... :)
Szóval az alap gondolat tegnap született, mikor is írtam egy beszámolót a nyaramról a helyi újságnak. Ez volt az első publikáció, amit írtam. Húztam-halasztottam, nem tudok én írni, meg egyébként is mit írjak? Egy dologban voltam 100%-ig biztos. Nem egy savanyú szagú, áporodott "2010.jún. 17-én itt és itt voltunk, ezt és ezt néztük"-dolgot akartam. Valami élettel teli, nyílt beszámolót szerettem volna, talán bennem volt ez a "Most megmutatom mindenkinek"-dolog is... És különös módon elkészült a beszámoló, minden erölködés és nyögés nélkül. Ha szeretnéd elolvashatod:
Csodák útján
Az érettségi időszakom, hogy mást ne mondjak elég nehézkesre sikeredett. Tele voltam elkeseredéssel, fáradtsággal. Felborult a harmónia az életemben. És ezt nem csak Én vettem észre. Valaki lépésről lépésre figyelte mozdulataimat, rezdüléseimet.
Az érettségi másnapján rögtön reggel 6-kor indultam útnak 8 társammal az ismeretlenbe. A csodás, rejtélyes Svájcba. Az út szegélyezve volt hatalmas hegyekkel, gyönyörű erdőkkel és elrejtett kincsként előbukkanó tengerszemekkel. Csak bámultam ez erőt, a végtelent, amely mindezt megalkotta. Utazásunk alatt, mely 5 napos volt, 7 országot jártunk be és sorra vettük a Reformáció legfontosabb emlékhelyeit. De ennél fontosabbat is kaptam. Az a Valaki, aki figyelt rám, elindított az újrakezdés útján. Gyönyörűséges helyeket mutatott be Genftől Velencéig és segítette barátként összekovácsolódni ezt a 9 embert. Mindannyian szomorúan búcsúztunk el egymástól, de tudtuk, és ez erőt adott nekünk, hogy valami rendkívüli dologban volt részünk.
A nyaram egy nagyon kedves táborral folytatódott. Old. Cseppnyi falu, ahová a világ ezer gondja elől elmenekülhettem, ahol folytathattam a lelkem rehabilitációját. A sok gyermeki kacajban, a világra való rácsodálkozásukban, a betegért való aggódásukban, mind Őt láttam. Úgy érzem az összes résztvevő, legyen gyerek vagy felnőtt, lelkész vagy konyhás néni, megtapasztalhatta, milyen elfeledni a külvilágot egy hétig (még ha felvételi vizsga miatt el kell szakadni is a közösségtől 1 napra) és kicsit máshova rakni a hangsúlyt az életben.
Következő és egyben utolsó nyárra tervezett táborom Mezőberénybe vezetett. Egy ökumenikus közösség tagja lehettem itt egy hétig. Lelkem végre viharos tengerből, csendes állóvízzé szelídült. Emberi ésszel fel nem fogható bizalommal, megértéssel és szeretettel találkoztam. Tudom, hogy ez sem véletlen, minden okkal történik. Ebben is az Ő szeretetét látom. Segített, hogy visszanyerjem a harmóniát életembe, erőt gyűjtsek a nagy útra, mely előttem áll. Isten bebizonyította, hogy az út, amelyen vezet nem mindig egyszerű, de nekünk, gyalogosoknak észre kell vennünk azt sok kis elrejtett csodát, melyet az út szélén szórt el számunkra.
Ezzel a kis beszámolóval szeretném megköszönni a Kecskeméti Református Gimnáziumnak a felejthetetlen 4 évet és a Lakiteleki gyülekezetnek a támogatást, mellyel mellettem álltak.
