Pihenő

18 éves 5 hónapos és 25 napos vagyok. A törvény előtt felnőtt nő. A szüleim számára pedig csupán egy kislány, aki elakar szökni otthonról.

De kis is vagyok én valójában???

18 évem alatt végig egy burokban éltem. Kis vidéki falu, ahol gyakorlatilag mindenem megvolt. Család, barátok, gyülekezet. Egy lépcsőfokkal fentebb léptem. Gimi. Egy városban tanultam, de még mindig faluban éltem. Egész életemben éreztem a burok néhol védelmező, néhol már-már folytogató hatását. És most Én szánt szándékkal kiakarom lyukasztani ezt a léggömböt! Elakarom hagyni a házat, ahol 18 évig éltem. Elakarom hagyni a falut, ahol szinte mindenki ismer. Elakarom hagyni az országot, ami otthont, családot, szabadságot biztosított számomra. Hűtlen vagyok? Hálátlan? Felelősségtelen?

Mert szinte mindenkitől ezt kapom. Hűtlenség az, hogy szeretnék egy kicsit egyedül élni? Hálátlanság az, ha a saját lábamra szeretnék állni? Felelőtlenség az, ha saját magam szeretném megkeresni a pénzemet?

Tudom, hogy egy szülőnek és egy testvérnek soha nem könnyű elengedni a gyerek/kistestvér kezét. Főleg, hogy soha nem voltam még távol otthonról 1 hétnél tovább. De ennek is elkellett jönnie egyszer.

De ez a folyamat nekem sem könnyű. Nem könnyű látni magamon, hogy milyen nagy hatással vannak rám. Láni, hogy annyira édesanyám szoknyája mellett éltem, hogy 18 évem alatt pár napja volt az első teljesen egyedüli vonatozásom. Megdöbbentő. De az még inkább, hogy ők ezt teljesen természetesnek gondolják!

Azt hiszem erre az angliai útra most mindannyiunknak nagy szükségünk van. Nekik, hogy egy kicsit észre vegyék, hogy nem vagyok már 10 éves és egyedül is képes vagyok felülni a vonatra és utazni rajta. Nekem pedig, hogy megtapasztaljam milyen is élet. Milyen is a lufimon kívül érezni a friss levegő illatát.