Képzeld el...
Pánik hangulat. Egy gyerek sír az édesanyja kezében. Egy férj épp elbúcsúzik a mentőcsónakba szálló feleségétől. Nászutasok. Sírnak mindeketten.
Mr. Andrews a hajó tervezője, csak ül. Kortyolgatja jól behűtött Brandy-jét. Nem menekül Ő már sehova.
A vonós négyes az utolsó dalba kezd. Utolsó, tudják mindannyian.
És Te hallod, látod mindezt. Egyedül vagy. Nincs kitől elbúcsúznod. Nincs kit átölelned. Besegíted az édesanyát, majd a gyermekét a mentőcsónakba. Egy folytott hangon kiadott: -Köszönöm- a válasz. Talán ez volt az utolsó jó cselekedet az életedben.
Látod, hogy rohamosan fogynak a helyek a csónakokban. Egyre kevesebb csónak, egyre több ember. Nincs sok esélyed. Talán, ha előre nyomulnál... Talán, ha egy kis pénzt adnál a csörlőt kezelő fiúnak, hogy szorítson neked helyet...
De nem. Elkezdessz hátrálni. A hátad a falhoz ér. Behunyod a szemed. Megszólítod azt, akivel már túl régen nem beszéltél. Valamiért nyugodt vagy. A közeledben hallod, ahogy egy békés hang ezeket mondja:
Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.
Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az Ő nevéért.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy, a Te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.
Nyugalom. Csak ezt érzed. És akkor gyengéden átölel az Isten...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.