Mi az? Miért nem az? Miért csalódunk olyan sokszor? Miért nem tanulunk belőle? Miért nem értékeljük azt aki mellettünk áll? Miért vagyunk egyedül, amikor annyi ember vesz körül bennünket?
Miért nem tudunk bízni?
Rengeteg kérdés, félhomály vagy egészen az. Sötétség. És amikor a sötétségbe már belevesznék és eltemetném a reményt a magam egyszerűen bonyolult szakrális szertartásával, egyszer csak meghallom a hívó szót. Gyengéden és szelíden:
"Én itt vagyok és szeretlek!"
Ahogyan felnézek a cseppnyi fényen keresztül, ami beszivárog az életembe, a kereszt tűnik fel. A maga nemes, zord, magányában. És én elfelejtettem őt. Őt aki a legjobban szeret.
Fáradt és meggyengült testemet odavonszolom. Valami folyik az oldalamból. Csak a megtört arcát látom. Leborulok, feladom. Teljesen az övé vagyok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.